Fontos! Most ne kattints ide!

Amikor egy nemzetközi írótanácskozáson Illyés Gyula mint hozzászóló fellépett a szószékre és franciául elmondta az első mondatot, a széksorokban ülő franciák viharos tapsban törtek ki. Ez a külföldi nemcsak otthonosan beszélt franciául, hanem olyan hiteles hangsúllyal, olyan párizsi utcát idéző franciasággal, hogy aki csak francia volt abban a teremben egyszeriben szívébe fogadta. Ez a külföldi valóban tud franciául - ezt jelentette a tapsban megnyilvánuló elismerés. Ez a franciásan franciául beszélő, kitűnő megjelenésű, nagyon szép hangorgánumú, mértéktartóan elegánsan öltözködő férfi a magyar Dunántúlnak egy uradalmi pusztáján született, 11 éves koráig még kisebb városban sem volt, ifjúságától mindhaláláig úgy tartotta nyilván magát, hogy a puszták paraszti népének fia. De már tizenhat éves korában úgy tűnt ki a legifjabb költők között a budapesti munkások irodalmi igényű köreiben, mint aki háborgó szabad verseiben szakítani kíván minden népies hagyománnyal. Az avantgardista költők, élükön magával Kassák Lajossal és forradalmat áhító folyóirataik szívesen fogadták írásait. 1918 és 1919 forradalmaiban tevékeny részt vállal a világforradalmat és a haza fegyveres védelmét együtt igénylő tennivalókból. Önként áll be - 17 éves fővel - a mindenfelől áradó ország-megszállók ellen. Majd a forradalmak bukása után "nem leli honját a hazában": nekivág Nyugat-Európának, s elérkezvén Párizsba, ott folytatja útját a költészet és a műveltség felé.

Egyszerre, egy időben rakodómunkás a Szajna rakpartjain, egyetemista a nagyhírű Sorbonne egyetemen, ahol filozófiát, pszichológiát, irodalomtörténetet és francia nyelvészetet tanul, professzorait is elragadó kiváló eredménnyel. És közben otthonos a nevezetes párizsi irodalmi kávéházakban, ahol érik a szürrealizmus. Egyszerre tanulja a francia nyelv zengését és lelkét a nyelvészet tudósaitól, a rakodómunkástársaktól, a kávéház költőitől és pincéreitől, az értelmiségi szalonok művelt hölgyeitől és az utcák kedves leányaitól. És az egyetem nem kevés számú magyar diákjával Petőfiről, Adyról és Kassákról vitatkozik. Kísérleteiben a pusztáról hozott magyar ízeket szeretné franciául kifejezni és vadmodern francia fordulatokat oltani magyar versekbe. Sokkal később társaságban nevetve mondogatta, hogy jó ideig habozott hogy francia szürrealista vagy magyar népi költő legyen. Jó hat év után óriási franciás európai műveltséggel jött haza, hogy elmondhassa a "puszták népé"-nek üzenetét. Előbb még a modern izmusok igézetében, azután, ahogy költő kortársai egyre jobban közelednek a költészetnek ahhoz a formai hagyományvilágához, amelyet a Nyugat nagy nemzedékének legnagyobbjai - Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád - emeltek formatökéllyé, ő is formát vált. Ez a húszas évek végén, a harmincasok elején szinte törvényszerű. A vele körülbelül egykorúak és a valamivel fiatalabbak - akiket később a Nyugat második nemzedékének fognak nevezni - az avantgárd lázongásból és nyelvi szeszélyességből a klasszicizáló formafegyelmet folytatják és teszik az új eszmék kifejezési módjává. Az Illyésnél alig valamivel idősebb Fodor József, Szabó Lőrinc, a nála alig fiatalabb József Attila, Radnóti Miklós, Vas István egymástól függetlenül, bár egyben-másban egymásra hatva fejlesztik ki a XX. század magyar költői klasszicizmusát. Itt összegeződik minden értékes törekvés az előbbi évszázadok örökségéből, és itt kezdődik minden további maradandó költői érték nemzeti kultúránkban. Illyést hamar felfedezi és magáénak tudja a Babits Mihály irányította Nyugat. Hamarosan a fő munkatársak közt van a helye, majd Babits halála után a híres folyóirat kénytelen címet változtatni, mégis megmarad mint "Magyar Csillag", és akkor már Illyés a főszerkesztője mindaddig, amíg a történelem vihara, az eláradó és népirtó fasizmus véget nem vet az egész régi Magyarországnak. - Akkor már a védekező, megbújni kényszerülő magyar irodalomnak Illyés alighanem szellemi főalakja és legjelentékenyebb költője.

Persze közben meg is kellett élni. Jó néhány évig biztosítási intézetnél tisztviselő, majd húsz éven át sajtóelőadó a Magyar Nemzeti Banknál. Csak 1957-ben vállalja a kizárólag írói-költői hivatást. Akkor már versenytárs nélkül az ország legünnepeltebb költője, anyagilag is sikeres könyvek és színdarabok szerzője, élete végső negyedszázadában nemzeti intézmény, akinek a lágyuló diktatúrában még különvéleményei is lehetnek.

Ifjúkorától mindvégig sikeres költő, de legfőbb művei mégis azok a prózai írások, amelyekben sajátosan és igen költői nyelven elegyíti az önéletrajzot, a társadalomrajzot, a regényes emberábrázolást és a nép, a "puszták népé"-nek igazát kifejtő publicisztikát. Ahogy az évek folyamán újraéli saját múltját, és ezen az úton haladva ábrázolja azokat a köröket, amelyeket megismert, óriási regényciklusnak is tekinthető, bár egyik sem szabványos regény. A harmincas évek egyszerre kivirágzó szociográfiairodalomban Szabó Zoltán, Féja Géza, Kovács Imre, Erdei Ferenc kitűnő, izgalmasan érdekes, társadalmi mélységeket feltáró és politikailag vádló művei közt kétségtelenül az irodalmi főmű "A puszták népe", ez a személyes emlékeken alapuló, mégis tárgyilagos társadalomábrázolás. Itt a szemlélő szerző maga is sajátos társadalmi képletként rajzolódik ki a paraszti mélységekből felemelkedő katolikus apával és az elszegényedett úri-papi családból származó kálvinista anyával, s körülöttük azzal a falukon is kívül eső pusztai világgal, amely fölött végtelen magasságokban uralkodik az arisztokrata földesúri család. Ez a könyv annak az évtizednek talán legnagyobb hazai könyvsikere volt. A sajátosan Illyés Gyulai prózaművek idővel ehhez kapcsolódnak. Előbb a lírai szépségekkel teljes "Kora tavasz" a serdülés és férfivá válás éveiről, majd a párizsi világot, s benne az ottani magyarok köreit szemléletesen tanúsító "Hunok Párizsban". Azután sokkal később az "Ebéd a kastélyban", amelyben szembesül egymással az egykori puszta múltját vállaló fia és a puszta egykori ura, a rangját és társadalmi helyét vesztett arisztokrata. S ezekhez csatlakozik mintegy befejezésül a múltak fontos mozzanatait felidéző "Beatrice apródai". Ez a ciklus önmagában irodalmi halhatatlanságot biztosíthatna szerzőjének. Ámde ez a szerző elsősorban mégis költő, és nem is mellékesen a háború utáni évtizedek nagy sikerű drámaírója.

Illyés kitűnő verselő, költeményeit mondani is kellemes. Hangütése szerelemtől politikai indulatokig otthonos a líra témavilágában. Egy ideig a háború utáni években, amíg a közéleti légkör el nem komorult, aktív résztvevője volt a közéletnek, de a negyvenes évek végétől visszavonult a gyakorlati politikától. Korábban még parasztpárti képviselő is volt, ettől is visszavonult. És ha közben írt is politikai tárgyú verseket (mint az oly nagy hatású "Egy mondat a zsarnokságról"-t), csak 1956 lázas heteiben adta közre, hogy utána évekig szó se essék róla. Leghatásosabb - és legszebb - verses művei inkább epikus jellegűek. A kifejezett elbeszélő költemények mellett (Hősökről beszélek, Három öreg, Ifjúság) legszemléletesebb költői művei azok a balladaszerű rövid epikus versek, amelyek a magyar történelem egy-egy pillanatát idézik, mint a "Dózsa beszéde" vagy legkitűnőbb történelmi példázata, "Az ozorai példa".

És mindemellett vérbeli, hatásos színpadi szerző volt. Kitűnőek szatirikus vígjátékai is, mint korábban "A tű foka", később a burleszkszerű "Tűvétevők", de legjellegzetesebb színjátékai a történelmi drámák. Mintha Schiller és az európai romantika múltidézését folytatná modern igénnyel. Gyakran rímtelen jambusokban írta dialógusait, mint Shakespeare, Schiller vagy Katona (Az ozorai példa, Dózsa), vagy igen választékos költői prózában, mint a Kossuth és Görgey történelmi szembenállását megjelenítő "Fáklyaláng"-ban, vagy a középkori francia albigens eretnekek magasztosságát és bukását felidéző "A tiszták"-ban. De alighanem legjobb drámája egy ragyogó újrafeldolgozás. Teleki László érdekes történelmi drámáját, "A kegyenc"-et úgy költi újjá, hogy az eredetiből csak a szűk téma maradt meg, de a mű Illyés-drámává változott: a zsarnokság és a zsarnok kiszolgálásának nagyon is modern tragédiájává. És erről jutott eszébe az eredeti mű szerzője, a kalandos életű és tragikus sorsú Teleki László. Az ő emberi képét és történelmivé emelkedő egyéni tragédiáját írta meg egy másik kitűnő drámájában, "A különc"-ben. Ez önmagában is maradandó helyet biztosíthatna Illyésnek a magyar dráma történetében.

Egy részletes életrajz kötetnyit mondhatna el róla, emberi, politikai és művészi egyéniségéről. Kitűnő irodalmi tanulmányai is fejezetet juttathatnának neki egy kritikai és irodalomtörténeti kézikönyvben. Emberi kapcsolatai a kor nagy költőivel - Babitscsal, József Attilával, Szabó Lőrinccel - esztétikai és lélektani tanulmányok tárgyai lehetnének. Életrajzát nyomon követve az évszázad sokféle kapcsolatára derülhetne több fény. De talán ennyi is jelzi, hogy egy igazán nagyon jelentékeny költő-író-drámaszerző emberi egyéniségében ennek a sokarculatú, zegzugos évszázadnak egyik nagy alakjáról van szó.

                                                           Hegedűs Géza  A magyar irodalom arcképcsarnoka

vissza az elejére

Életrajz:

Felsőrácegrespusztán született, 1902. november 2-án. Apja Illés János uradalmi gépész, anyja Kállay Ida. A gimnázium alsó osztályait több helyen végezte, majd szülei 1916-os válása után, mikor anyjával a fővárosba költözött, a budapesti Munkácsy Mihály utcai gimnázium (1916-17) következett.1917-től az Izabella utcai kereskedelmi iskola tanulója, 1921-ben érettségizett.1920. december 22-én jelent meg első verse (El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában.1921 őszétől a budapesti egyetem magyar-francia szakos hallgatója volt. Illegális tevékenységéért várható letartóztatása elől 1921 végén emigrált, 1922. áprilisában Párizsba érkezett. Alkalmi állások után könyvkötő-műhelyben dolgozott. Részt vett az emigráns magyarok szakszervezetének és különféle munkásmozgalmi művelődési köröknek munkájában. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt. Megismerkedett a francia avantgárd vezető művészeivel, többükkel életre szóló barátságot kötött. 1926-ban amnesztia nyomán hazatért. 1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban; 1928-tól már költőként is rendszeresen jelen volt. 1931-ben feleségül vette Juvancz Irmát; még ez évben, majd 1933-ban, 1934-ben, 1936-ban Baumgarten-díjat kapott. 1934-ben az első írókongresszusra való meghívás alapján hosszabb utazást tett a Szovjetunióban. 1934-től a Válasz munkatársa is volt. 1937-ben a Márciusi Front egyik alapítója. 1937-től a Nyugat társszerkesztője; a Nemzeti Bank sajtóreferense. 1938-ban elvált Juvancz Irmától. 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát (József Attila utolsó szerelmét). Babits halála után 1941-ben a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag szerkesztője. 1944. március végétől vidéken és Budapesten bujkált. 1945-ben nemzetgyűlési, majd rövid ideig országgyűlési képviselő. 1946-ig a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetője. 1946-1949 között a Válasz szerkesztője. 1948-tól visszavonult a közélettől (1956. október 31-én beválasztották a Petőfi Párt Irányító Testületébe). 1945-1949 között az MTA tagja volt; 1989-ben visszaállították MTA tagságát. 1983. április 15-én Budapesten halt meg.

Élete utolsó évtizedeiben munkásságáért sorra jutalmazták hazai és külföldi kitüntetésekkel. 1948-ban, 1953-ban és 1970-ben Kossuth-díjat, 1950-ben József Attila-díjat kapott. 1966-ban a Le Grand Prix International de Poésie jutalmazottja. 1970-ben Herder-díjat, 1971-ben az Ordre des Arts et des Lettres „parancsnoki fokozatát”, 1972-ben a Munka Vörös Zászló Érdemrendjét, 1977-ben a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét, 1978-ban a Prix des Amitiés Françaises díjat, 1981-ben a Mondello-díjat, 1982-ben a Magyar Népköztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendjét kapta.

Munkásság:

1920. december 22-én jelent meg első verse (El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában. Párizsi évei alatt - francia nyelvű avantgárd verseivel - az avantgárd antológiák szerzője lesz. Lírája az avantgárd igézetében indul, de - főleg expresszionista és szürrealista - kifejezésmódja gyakran ötvöződik tárgyias elemekkel is, majd a 30-as évek elejétől költészetének legerőteljesebb vonulata végleg egy sajátos lírai realizmus lesz, elfordulva az avantgárdtól. Első két verskötete Nehéz föld 1928; Sarjúrendek 1930. Megújította a magyar elbeszélő költészetet (Három öreg, 1931; Hősökről beszélek, 1933). A Puszták népe 1936 az irodalmunkból addig hiányzó „népréteg lelkületét” és életét ábrázolja szociográfiai, önéletrajzi és szépirodalmi elemek művészi összeszövésével. A Petőfi 1936 a mindenekfölött vállalt költőelőd életének és munkásságának, a forradalmárlét szépségeinek és veszélyeinek elemzése. Háborús évekbeli egyéb munkásságával is a széles nemzeti összefüggés megteremtésére törekszik legalább a szellemi ellenállás szintjén. Drámáiban a nemzeti sorsfordulókat jelenítette meg, megalkotja a nemzeti történelmi önvizsgálat drámatípusát (Fáklyaláng, 1953; Dózsa György, 1956). 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról (1950) a szocializmus ígéreteiben való csalódás. Lírai kötete hosszú évekig nem jelent meg, más műfajokban az egyszerű dolgos emberek, a hétköznapi munka nemzetfenntartó erejéről szólt (Két kéz 1950). Az Új versek 1961 az öregedés, a visszatekintő számvetés és a halállal való szembenézés tárgyköreit hozza. Gyorsan sorjázó drámáinak egyik vonulata változatlanul a nemzeti történelmi sorsfordulók tanulságait kutatja(Dózsa György 1956; Különc 1963; Malom a Séden 1963). Jelentős írói tette a népi komédia megújítása és továbbfejlesztése: a komikumba egyre több bölcseleti mondandót sűrít (Tűvétevők 1953; Bolhabál 1966; Bölcsek a fán 1972; Bál a pusztán 1972; Homokzsák 1979). Szépirodalmi munkássága mellett élete végéig jelentősek más műfajokban való megszólalásai: esszéi, tanulmányai, naplójegyzetei, interjúi és műfordításai, népmese-feldolgozásai is.

Drámáiról: Illyés Gyula már elismert költőként és prózaíróként, jóval a negyvenedik évén túlhaladva írta első drámáját. Életének második felében azonban a magyar irodalom egyik legértékesebb drámai életművét teremtette meg. A nemzet sorskérdéseivel szembenéző író a színpadot a nemzeti önismeret leginkább hatékony nyilvános fórumának tekintette. Huszonkét drámájának sokszálú gazdagságát tematikailag a nemzetének sorsáért felelősséget érző, azzal közösséget vállaló írói személyiség s az értelmes cselekvés módozatait kutató szenvedély fogja egységbe. Sorra veszi drámáiban a magyar történelem sorsdöntő helyzeteit, hogy az elmulasztott lehetőségek elemzésével új értelmű hazafiságot teremtsen, a magyarság jelenkori történelméhez adjon eligazító érveket. Történelmet is tudatosít, de történelmi tárgyú drámái egyre erőteljesebben egyetemes érvényű magatartásmódok elemzései is. Egyetemes témái viszont mindig a nemzeti sorskérdésekhez is kapcsolódnak. Tragikus következményű történelmi fordulóink illúziótlan bemutatását a nemzetet "lentről" megtartó népbe vetett bizodalom enyhíti, de mélyen szembenéz Illyés egy nép kipusztulásának esélyével is. A történelem drámái helyett egyre erőteljesebben a lélek, a személyiség történelmi csapdái foglalkoztatták: a képtelen helyzetekben kényszerű választás elé állított személyiség drámái. Ezzel párhuzamosan iktatja ki drámáiból a kezdetben gyakori, történelmet vagy társadalmi környezetet szemléletesen részletező epikus elemeket. Drámaművészete a hagyományos realista drámától a realista látszatú, de erőteljesen példázatérvényű művek felé halad. A római történelem figurái vagy a 13. századi kathárok életbevágóan mai személyes és közösségi sorskérdéseinket mutatják, máskor a spanyol nevek a kiegyezéskori Magyarországot mai aktualitással idézik.

vissza az elejére

Kortársak a Puszták népéről

„A Puszták népe bekerült a század legfontosabb epikai alkotási közé. Irodalmi szociográfia, szabatos társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel átszőtt önéletrajz is. Amit a szerző leírt, azt gyermekkorában közvetlenül is átélte. Tárgyiasság és személyesség szétbonthatatlanul egymásra rétegződik. Bármily hihetetlennek tűnik is ma, a kortársak számára puszta tényanyagával is felfedező könyv volt e mű. A magyar társadalom olyan tömegeiről - a nagybirtok cselédeiről - hozott híradást, amelyről a közvélemény semmit sem tudott. Az ő mérhetetlen kiszolgáltatottságuk, a cselédsorsnak a 20. században már elfogadhatatlan embertelensége sokakat döbbentett rá a társadalom radikális megváltoztatásának szükségességére. Az elbeszélt sorsképlet a változatlanságot, az életforma merev állandóságát hangsúlyozta, az életrajz szintjén azonban mégis van változás: lehetővé válik a kiemelkedés. Ez azonban nem eredményként, hanem problémaként épült a műbe. Aki kivált, az el szokta veszíteni kapcsolatát a pusztaiakkal. A hűség, a visszatalálás az elbeszélő fontos gondja, s Illyés egész harmincas évekbeli munkásságában is központi kérdés."
                                                                                                                                                  Vasy Géza

„A puszta úgy lebeg fantáziánkban, mint az idillikus szabadság földje… S most Illyés Gyula arra eszméltet, hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és legmagyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga. Sőt majdnem rabszolga… Nekem ez a legrettenetesebb abban a képben, amit Illyés a puszták népének életéről rajzol: ez a kiszolgáltatottság. Amely apatikusan tűri a rosszat, s már előre belenyugszik mindenbe, az ősi szokás s a megélhetés kényszerénél fogva.”                                                                                            Babits Mihály

„… a Puszták népe a kínzó és a fölszabadító ambivalenciák könyve. A részvété és a tárgyilagos részvétlenségé. A teljes azonosulásé és az azonosulás meghaladásáé. Minden sora új fölfedezés, miközben gyalázatosan régi valóság. Új híradás a pusztai cselédség életéről, de minél meglepőbb ez az "újdonság", annál messzebbről és mélyebbről, annál elhanyagoltabb rétegekből lázít…”                                      Csoóri Sándor

Puszták népe (1934-36)

Irodalmi főműve a személyes emlékeken alapuló, mégis tárgyilagos társadalomábrázolás. Itt a szemlélő szerző maga is sajátos társadalmi képletként rajzolódik ki a paraszti mélységekből felemelkedő katolikus apával és az elszegényedett úri-papi családból származó kálvinista anyával, s körülöttük azzal a falukon is kívül eső pusztai világgal, amely fölött végtelen magasságokban uralkodik az arisztokrata földesúri család. A Puszták népe jóval több szociográfiánál: nemcsak társadalomrajz, hanem lírai visszaemlékezés és önéletrajz is. Híradás az akkori magyar társadalom egy ismeretlen - "elsüllyedt" - rétegéről, a népesség egyharmadát alkotó nincstelen parasztság sanyarú sorsáról, a puszta különös világáról, a dunántúli nagybirtokon élő cselédek múltjáról és jelenéről, mindennapi életükről, táplálkozási szokásaikról (és lehetőségeikről), az erkölcsükről és szellemi életükről, a puszta kultúrájáról, és végül a cselédsorból való kijutás csekélyke esélyéről. Illyés maradandó érdeme, hogy hol komor, hol lírai, némelykor játékos hangú, költőien szép írásával egy ismeretlen - szinte gyarmati sorban tartott - társadalmi réteg létezésére döbbentette rá kortársait.

Műfaja irodalmi szociográfia, mely átmenet a tudományos szociológia és a szépirodalom között. Olyan társadalomrajz, mely a tudományos leírás és a művészi megjelenítés elemeit egyaránt magában foglalja. Szabatos társadalomrajz, ugyanakkor emlékezéssel átszőtt önéletrajz is. Beleszövődnek saját emlékei is az írónak, bár nem önmagáról akar írni, hanem – mint saját szavaival mondja: egy „népréteg lelkületét szeretném ábrázolni”. A Puszták népével a népi írók mozgalmának egyik vezetője lesz.

Irodalmi szociográfia: a tudomány és a szépirodalom határán helyezkedik el. A dokumentumirodalom, a tényirodalom része. A konkrét és pontos tényfeltáráson túl személyes elkötelezettség, publicisztikus-társadalomjavító szándék vezérli.

„… a pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül: képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják tízezer-holdas darabokban.”

• A kiszolgáltatottságot, a cselédsorsot is bemutatja.
• A műnek nincs regényszerű cselekménye. Tárgyilagos leírást ad a pusztai cselédek életének általános, mindenkire és mindenhol jellemző vonásairól, a hazai nagybirtokrendszer sajátosságairól, melyet saját emlékeivel tesz érzékletessé.
• Az emberi sorsokban a változatlanság uralkodik, egy változás azonban mégis megjelenik, a család kiemelkedhet osztályából.
• Időben három korszakot, három nemzedék sorsát mutatja be az író. A nagyszülőké a kiegyezés kora, a szülőké a századelő, ez a kor adja az író gyermekkorának emlékeit is, végül a harmincas évek, a megírás és szembesítés ideje.
• A nagyszülők korára, a kiegyezés korára nosztalgikusan tekint vissza. A kapitalizáció során szigorúbb gazdálkodási rend lépett érvénybe, a feudalizmus korának szabadabb élelemszerzési lehetőségeit felszámolták, a cselédek sorsa, fizetése viszont továbbra is a régi.
• A harmincas évekre a pusztai sors még tovább romlott. Amit az író gyermekként hajdan szépnek látott, mára szörnyűségnek tűnik. A pusztai életforma nyomán megváltozik az ember személyisége. A szociális és fizikai nyomorúság tudati nyomorúsággal társul. Ez a világ azonban nem mentes az értékektől, csupán szegény bennük. A gyermekkor, az esküvő, a közös vasárnap délutánok megmaradtak értéknek.
• Az önállóság vágya a cselédek között a népművészeten keresztül teljesedik ki.
• Az írónak sikerült kiválnia a pusztai létből, ám azokkal szemben, akik eztán elfelejtik múltjukat, ő visszatér, fontos számára a hűség.
• Megjelenésekor elsősorban tényanyaga hatott, később elbeszélő szemléletének a pusztai tényvilágot ellenpontozó autonómiája és tágassága kapott nagyobb figyelmet.
• Babits számára olyan volt ez a könyv, mintha egy ismeretlen földrészről és lakóiról szólna, de bevallotta azt is, hogy megmagyarázhatatlan szorongással és titkos bűntudattal olvasta.
• Bálint György lélegzetelállító vádiratnak nevezte a testi és erkölcsi megaláztatások pokoli vízióját, melyet a Puszták népe eléje tárt. Pedig nem vízió volt az, hanem tényszerű, tapintható valóság.
• Illyés művét olvasva Németh László valami népítéletszerű elemi morajlás közelében érezte magát.
• Cs. Szabó László pedig már azt az egész nemzetre vonatkozó következtetést vonta le Illyés könyvéből, hogy amíg százezrek úgy élnek, ahogy Illyés elrettentő például megörökítette, a magyar nemzet is halálosan gyönge.

„Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is.” (I. fejezet, 7. oldal)

„Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él.” (I. fejezet, 9. oldal)

„Az bizonyos, hogy ami jót és szépet szolgáról el lehet mondani, az mind ráillik a puszták népére, amely nyelvben, szokásban, arcvonásban országszerte szinte hibátlanul őrzi ma is valamilyen fajta ősi alkatát. Nem házasodott össze más népekkel, még a szomszédos falusiakkal sem, főleg azért, mert senki sem volt hajlandó véle összeházasodni. Igénytelen ez a nép; engedelmes annyira, hogy már parancsolni se igen kell neki, telepatikusan megérzi ura gondolatát s már teljesíti is, amint az olyan szolgához illik, akinek már apja, anyja, dédje és üke is egy helyben és egy fajta urat szolgált. Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből.” (I. fejezet, 14. oldal)

„Ahol a Balatonból csordogáló Sióhoz hirtelen társul szegődik északról a Sárvíz, de mégsem ömlik bele, hanem egy vármegye hosszán két-három kilométernyi távolságban mellette ballag, szinte kar karban, kacérkodón át-átkacsintva, mint az andalgó szerelmesek, - én ott vagyok honn, az az én világom. A két folyónak egy ágya van, hatalmas, termékeny, széles, mondhatnám családi kettős ágya. Kétoldalt enyhe lankák és szelíd dombok díszével, melynek látképe, mintha festve volna, ugyancsak egy békés, derűs otthon falára. Fent Sárrét, lent Sárköz - ahol majdnem minden falu neve Sár-ral kezdődik, - ez az én vidékem… Szülőföldemmel úgy vagyok, mint a szegény király az országával. Magántulajdona nincs benne egy talpalatnyi sem, de gondra és tetszelgésre mindenestül az övé.” (2. fejezet, 27-28. oldal)

„A puszták népe, ha csak egy csücskét megmutatná annak a különös rendnek, amelyben él, az egészet, saját magát is meg kellene tagadnia, ennek a rendszernek a szövevénye annyira ellentétben áll a fölötte uralkodó másik renddel. Meleg iszapfürdő ez a lenti réteg, felette idegen, fagyos szél süvölt. Aki kiválik belőle, az kiválik egy-két év alatt, végig játszva lelkén és idegzetén a fejlődést az ember őslény korától mondjuk a viceházmesterségig, de aki benne marad, az kidugott kisujját is dideregve rántja vissza.”
                                                                                                 (3. fejezet, 41. oldal)

„A jobbágyokat felszabadították - erről is sokáig olyan képzelmem volt, mint általában a magyar nemzetről. Valahol messze történt, egy boldog tájon, semmi esetre sem ott, ahol én éltem. A jobbágyok megkapták a földet, maguk urai lettek, szabad polgárai e honnak... Hogy történhetett mégis, hogy ameddig az én tekintetem és képzeletem terjedt, körülöttem a határ mindenfelé egy-egy ismeretlen, a középkori váruraknál is titokzatosabb hatalmasságé volt, akinek nagy-néha csak követei látogattak el a négyesfogaton a kastélyba? A nép dermedten hajlongott, süvegét kapkodta, nem látszott se függetlennek, se szabadnak... Ezeket mért nem szabadították föl? Izgatottan kezdtem keresni a hibát, nehezen akadtam rá. Amire rájöttem, nagyrészt a magam ösztöne után jöttem rá, útmutatást, forrásművet alig leltem. A puszták népe s a vele egyanyagú zsellérség, mint a Karsztok bujkáló patakja merül fel a magyar történelemben, meglepetést, elismerem, nem kellemes meglepetést okozva. Megírta történetüket valaki - a fél ország művelőinek történetét? - Nem tudok róla.” (5. fejezet, 92-93. oldal)

„Csodálatos, hogy a történelem milyen gyorsan tud fejlődni, valahányszor embertelen irányban fejlődhet.” (5. fejezet, 102. oldal)

„Mint gongütésre a díszletek, a láthatár egyszeriben megvilágosodott körülöttünk, kinyílt. A négy égtáj felé kanyargó utak hirtelen értelmet és jelentőséget kaptak: valamelyiket végre mi is használni fogjuk? De melyiket? Apám egyelőre nem akart pusztára menni, csábította a szabadság. Valami kis tájékozódási és tanulási időt szánt magának, szeretett volna újra körülnézni a világban. Úgy határozott, fölmegy Pestre, letesz még egy-két vizsgát, a malomgépek és Diesel-motorok kezelését, s közben megpróbál valami gyárba bejutni, illetve megkóstolja, milyen is az a gyári élet.” (18. fejezet, 360. oldal)

„Apám rokonsága döbbenettel fogadta a pesti tervet: féltek és iszonyodtak Pesttől, az ő szemükben a züllés kohója volt. Ha apám otthon kanásszá alacsonyodik, azt még inkább elviselték volna, mint azt, hogy gyári munkás legyen. Amerikába előbb belenyugodtak volna, azt kevésbé érzik idegennek és távolinak, mint Újpestet. Igen helyesen: Amerikából volt visszatérés, Újpestről soha.” (18. fejezet, 361. oldal)

„Hányan kerültek föl a tiszta, szabad levegőre, a szabad gondolkodás világába, hogy hírt vigyenek a lent maradtak életéről? Talán senki. Ahogy a béres szava elakad a birtokos előtt és csak karját lebbenti, ha lebbenti, azonmód a társadalmi rétegek is csak dadogva és különböző váll- és ökölmozdulatokkal tudnak egymással valamit érthetően közölni. Nagy ritkán előfordult, hogy a pusztáról valaki felsőbb szellemi körbe emelkedett; a puszta szelleméből semmit sem vitt magával. Nem is vihetett. A nyers állati bőr finom szattyán állapotáig nem megy át több áztatáson, cserzésen, gyúráson, vakaráson, mint a pusztai fiú, aki valami csodás véletlen folytán középiskolába jut és tagja lesz a látható társadalomnak.”                                                            (19. fejezet, 373-374. oldal)

„Az anyák és nagyanyák a földlakó rovarok szívósságával húzták-tolták a napvilágra ivadékaikat. Ők maguk mindvégig a nyirkos homályban maradtak, annak szennylevéből szívták az erőt, azt alakították az utódok számára mézédes táplálékká. Túl gyors volt az átalakulás? A második nemzedék tántorgott, és vakultan pislogott a felső fényen, berúgott az erős, szabad levegőtől s rövidesen elvesztette lába alól a talajt. Oh, fejlődni fejlődött... Mint a hideg égövből az egyenlítő alá plántált növény, duzzadt és ragyogott, de épp ez a hirtelen és hangos tündöklés figyelmeztetett, hogy saját magát eszi. Valami beteg hiszékenységtől hajtva rohamosan nőtt, egyre magasabbra, egyre messzebb a gyökértől.” (19. fejezet, 377. oldal)

vissza az elejére

Verseinek értelmezése, elemzése:

Haza a magasban (1938)

A népi elkötelezettség felől tágul költészete a haza, a nemzet és a magyar történelem témái felé. Magyarság, nép és nemzet, nemzeti sors és társadalmi igazság az ő költészetében teljes egységbe forrva válik gazdag életművé még a háború előtti években. Haza a magasban c. versében a történelem materiális romboló erőivel szemben, a szellem és erkölcs megtartó erejében és hagyományában látja a magyar ember mindenkori menedékét: "Dörmögj testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik" – írja biztatásul minden magyarnak. Majd így fogalmazza meg klasszikus, nagy gondolatát: "Így maradok meg hírvivőnek / őrzeni kincses temetőket. / Homlokon lőhetnek, ha tetszik, / mi ott fészkel égbemenekszik."

Egy mondat a zsarnokságról (1950; 1956)

1945 előtt a társadalmi igazságtalanság ellen szólalt fel, a háború idején a magyarok frontra terelése ellen tiltakozott, majd ő volt az, aki a legkövetkezetesebben harcolt az elszakított területeken élő honfitársainkért. Az 1948 utáni diktatúra idején sokáig csak burkolt formában fejezhette ki tiltakozását. A költő 1950-ben, a letartóztatások, bebörtönzések és kivégzések idején írta meg Egy mondat a zsarnokságról c. versét. A mű a sajtóban csak az 1956-os forradalom napjaiban jelenhetett meg. A verset ezután ismét tilalom alá helyezték, és csak 1988-ban láthatott napvilágot Illyés gyűjteményes kötetében. 1956-ban azonban ismertté vált, s az emberek titokban másolgatták, terjesztették. Nyugatra szakadt hazánkfiai is kiadták, hanglemezen és magnószalagon hallgatták a költő saját elmondásában. A költemény a tilalom éveiben is szolgálta a magyarság igazságszeretetét, lelki egészségét.

Címéhez híven, egyetlen mondatban fejezi ki a vers Illyés Gyula véleményét a Rákosi-diktatúráról. Vádló szava érvényes minden államrendszerre, amely a vers betiltásával ismeri be önnön zsarnokságát. A hatalmas körmondat az élet minden területén megmutatja, hogy a zsarnokság miként hódít az emberi viszonyokban, a magán- és közéletben éppúgy, mint a lélekben.

A vers sajátsága, hogy a körmondatban az első versszaktól kezdve megteremti a halmozás feltételeit. Úgy sorolja fel a zsarnokság ismérveit, hogy a nemcsak szóval előkészíti a következő ismérvek sokaságát. Így érezteti, hogy a zsarnokság mindent áthat. Nemcsak a fegyveres hatalom legdurvább tetteivel tombol, hanem belopja magát az ember magánéletébe, megmérgezi a családot, a munkát, a szerelmet. Az ember végül már önmagában hordozza a zsarnokságot.

A dolog közepébe vág, s mindjárt a lényegre tér a költő. A szöveg egyre szenvedélyesebb. A versszerkezet is érezteti, hogy miként szorul a hurok a rabságban tartott ember körül. A vallatószobáktól, a börtöncelláktól, a bírói ítélettől, a kivégzésektől és a titkon elföldelt halottaktól a belső meggyőződésünkig mindenütt jelen van az elnyomó hatalom. Az ember életét áthatja a zsarnokság legfőbb eszköze, a félelem. Ez teszi a mindennapi embert alakoskodóvá, képmutatóvá. Ez készteti a tömeget a vezérek ünneplésére. Ez teszi hajlandóvá a művészt arra, hogy szobrot állítson a zsarnoknak. Már a gyermekeket úgy nevelik, hogy el ne árulják szüleik véleményét, mert akkor meghurcolják őket. Hazudni kell egymásnak s önmagunknak. Aggódni kell folyamatosan: vajon hazajön-e a párunk, ha sokáig elmarad. Eszünk a zsarnokság rugója szerint jár. Hazudik a pap a szószéken, ha nem akar börtönbe kerülni. Eltorzul ízlésünk, feladjuk gondolatainkat. Végül a költő hiábavalónak nevezi versét, hűsége bizonyítékát is: a zsarnokság ellen nem tehet semmit. Tudja, a zsarnokság a műveket is kihasználja. Ha nem tiltja be, akkor meghamisítja, a maga hasznára fordítja.

Parányi jelenetek villannak fel. Mind a zsarnokság valamilyen formáját világítja meg. Megjelennek rabok, amint kopogtatásukkal Morse-jeleket váltanak, feltárul a kivégzőfal, ahol dobszóra vezényelnek sortüzet, látjuk a megfélemlítetteket szájuk elé emelt ujjal, amint pisszt intenek — és így tovább.

Koszorú (1970)

Élete utolsó évtizedeiben az anyaországi és a határon túli magyarság szellemi és kulturális egységének megteremtésén fáradozott. Így született meg a Koszorú című verse. Nem véletlenül választotta ezt a címet Illyés: a koszorú jelkép, a tisztelet, elismerés jelképe. Maga a koszorúzás is ünnepi szertartás, a közösség ünnepe, így már a cím is jelzi a magasztos, fennkölt hangvételt. A mű megszólítással kezdődik, a költő megszólítja a magyar nyelvet. A vers himnusz, a beszélő egy magasabb rendű lényhez a közösség nevében szól. Kölcsey is a közösség gondolatát és érzéseit fejezi ki a Himnuszban. Az első mondat: a magyar nyelv nem bír fölmagasodni, a folytatás: de azért létezik. A költő játékosan kapcsolja össze a tüzet a nyelvvel: a beszélt nyelv lobog, mint a lángnyelv; a tűz pedig szenvedélyességet fejez ki. Utal arra, hogy a magyar nyelv, mint a történelem során sokszor, most is mélyponton van. Nem csak a magyar nyelvet, hanem az egész magyarságot is elhagyták szellemei. A szellemeket értelmezhetjük őrlélekként, „Geniusként”, ami egy felsőbb rendű istenség, a hívő ember hite, egy szellem, aki az ember bensőjében él, vele együtt hal meg, és egyben őrangyal. A magyarság elveszítette ezt az őrangyalt, ezért tragikus a sorsa, de van valami, ami ennek ellenére összeköti a nemzeti létezést: az anyanyelvünk, ami meghatározója a közös múltunknak, kultúránknak, hagyományainknak. Ezért lesz a vers dicshimnusz a magyar nyelvhez, hiszen csupán a léte olyan érték, ami nélkülözhetetlen a magyar nép számára. A vers második részében a történelmet követhetjük végig. Felidéződik a Himnusz és a török-tatár motívum. Így kapunk ismét utalást a megszólított magasztosságára, felsőbbrendűségére. A keserű múlttal a jelen itt párhuzamban áll. Érzelmileg magasról indul: összemosolygás, hűség, hit, szabadság, majd fokozatosan eljut a mélybe: csomaghordók, prolik, prostik. Azzal, hogy a koszorúszerűen egybefonódó tagmondatokkal felsorolja a társadalom alja népét, mint a nyelvünket beszélőket, Illyés rámutat arra, hogy a magyar nyelv a „gazban” vergődik, vagyis nem sikerült felmagasodnia. Az utolsó mondat a legérdekesebb és legmagasztosabb. A költő látszólag saját magát dicséri, de továbbmutató jelentéssel bír ez a dicséret. A versszak szerkesztése figyelemfelkeltő: a megszólított a nyelvről folyamatosan az édesanyára „változik”. Megjelenik az anya-fiú motívum; a babérkoszorút, amit Illyés kap, az édesanyja lába elé teszi. Ezzel a képpel személyessé, bensőségessé válik a vers. Ezt továbbfűzve kapjuk meg a vers valódi jelentését, értelmét: a koszorúval, vagyis elismeréssel az anyanyelve előtt tiszteleg, hiszen érte alkotott, és miatta kapta a dicsőséget. Az édesanya és az édes anyanyelv így fonódik egybe.  Ahogyan a gyermek az anyjától tanulja az első szavakat, úgy a nemzet is „a maga nyelvén lesz tudós”. Az egy nemzethez tartozó népet is a nyelv köti össze. Azt a nemzetközi elismerést, amit Illyés költőként kap, azt a magyar nyelv kapja. Illyés tanúságot tesz a magyar nyelv melletti elkötelezettségéről, és ezzel példát mutat nekünk.

„Illyés halála óta az irodalmi élet alapjaiban és szerkezetében – a folyóirat- és könyvkiadásban, az irodalomtudományi műhelyekben – sok minden megváltozott. Sem a kiadás, sem a kutatás nem kényezteti el az olvasókat a költő életművével kapcsolatos, illetve a rá vonatkozó ismeretek közreadásával. A hagyatékában talált verseket az irodalmi folyóiratok elég rendszeresen közölték, a legtöbbet a Kortárs. A befejezetlenül maradt és az önéletrajzi regénysorozat folytatásának tekinthető A Szentlélek karavánja 1987-ben jelent meg. Verseinek eddigelé legbővebb kiadását, a háromkötetes Illyés Gyula összegyűjtött versei-t még a Szépirodalmi Kiadó gondozta. (1993) A legfontosabb vállalkozás, az egész életművet gazdagító forrás a többkötetes Naplójegyzetek publikálása. A munkásságáról szóló irodalom még kevesebb munkával gazdagodott. A nyolcvanas évek elején jelent meg az erdélyi Izsák József kétrészes monográfiája, amely elsősorban Illyés lírai világképével foglalkozik. (1982, 1986) 1984-ben napvilágot látott a több mint hatszáz oldalas, gazdag tartalmú Illyés Gyula emlékkönyv. Egy következő feladat Illyés Gyula levelezésének az összegyűjtése és kiadása lenne.”    Tüskés Tibor

vissza az elejére